Ha bánat dúlja lelkedet
és a szíved sajogva ég,
Ne panaszold el senkinek,
Nehogy gúny tárgya légy.
Mosoly lebegjen ajkadon
Míg vérzik a szíved,
Hogy ne lásson át fátyladon
A kíváncsi tömeg.
Ne tudja meg soha, senki,
Ne tudják meg az emberek,
Hogy a szívnek megszakadni
Mosolyogva is lehet."

Olyan furcsák vagyunk mi emberek,

a lelkünk sír, az ajkunk nevet.

Egymásról azt hisszük boldog talán,

s irigykedünk minden szaván.

Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog

gondolatai tiszták, szabadok.

S nem vesszük észre, hogy vennénk észre,

hogy könnyei égnek csillogó szemében.

Hazugság az egész életünk,

hisz akkor is sírunk, ha nevetünk.